Miért van, hogy az alapjáraton kiegyensúlyozott embereket is ingerültté és önzővé teszik a mindennapok? Miért van, hogy a boldog kapcsolatok se lehetnek felhőtlenek? Miért van, hogy az egymást jól ismerő emberek is képtelenek néha a toleranciára és a türelemre egymással szemben? Miért van, hogy elvárjuk a másiktól, hogy kitalálja a gondolatainkat, és miért sértődünk meg, ha kiderül: bizonyos dolgokról más elképzeléseink vannak, ezért a félreértés? És miért van, hogy felfokozott idegállapotban a legártatlanabb megnyilvánulást is támadásnak értelmezzük?

Utálom amikor kiderül, hogy bármekkora szerencsénk is van a másikkal és annak gondolkodásával, bennünk is megvan a "tipikusnő" és "tipikusférfi", akik olykor a falra másznak egymástól. Utálom, hogy nem tudunk tanulni a hibáinkból.

De a legjobban a gyomorszorító, émelyítő szorongást utálom, hogy most igazán csalódtak bennünk...

:(

Jó volna egy életrecept...vagy valamilyen módszer, mellyel képes lennék kiírtani magamból a zsigeri-reakciókat. <és még azt mondják, hogy a férfiak az ösztöneik rabjai :S>