Nem tudom hol vagyok.

Hanyatt fekszem.

Fölöttem nagy, homályos fényesség. És néha egy arc - az is homályosan -, mely hol fölém hajol, hol eltávolodik, ahogyan tulajdonosa körülöttem tesz-vesz.

Valamilyen gép sípol mellettem és emberek beszélnek, de nem értem mit mondanak, csak ha nagyon koncentrálok egy-egy hangra...de az most nehezen megy.

Inkább megpróbálnám megnézni, hogy mi nehezedik a mellkasomra amitől alig kapok levegőt, de nem tudok mozdulni. Még pislogni sincs erőm.

Csak a gondolataim tiszták. Tudom, hogy történt velem valami, és azt is, hogy a körülöttem lévő emberek épp az életemet próbálják megmenteni. Szeretnék megszólalni, és megnyugtatni őket: "Nincs gond, élni fogok, hiszen élni AKAROK! Ne aggódjatok értem: ez az én testem, és nem hagy cserben. Nem adom fel!"

Fura, hogy nincsenek fájdalmaim. Csak a saját szívdobbanásaimat érzem. Érzem ahogyan a szívem erőlködik, ahogyan az utolsónál is utolsóbb energiamorzsáival is küzd az életért. Érzem ahogyan gyengül, vergődik. Látom magam előtt "lihegni" két dobbanás között.

...

Azt is felfogom, amikor kiütnek - nem egyszer - és azt is hallom, amikor valaki - sokára - azt mondja: "Vége, elvesztettük." Érzem, ahogyan a szívem egy utolsó, szégyenkező sóhajjal végképp megáll, és hogy nyomában valami meleg önti el a mellkasom, tölti fel a tüdőm, a légcsövem. A vérem az, és én belefulladok. Tudom! De nem fáj, nem rossz.

Miközben lassan elsötétül minden azon gondolkozom, hogy valahogy mégiscsak kár, hogy így ér véget. Nem így képzeltem. És szégyellem magam, amiért csalódást és fájdalmat okozok a szeretteimnek.

De már mindegy. Már nem érzem, és már a tudat sem fáj...